Túra Italy

Egészen kicsi voltam, meg nem tudnám mondani mikor kezdett el érdekelni a fényképek készítése.

Először kíváncsi voltam, hogy hogyan készül, aztán hogyan kerül papírra és így tovább...

Talán 3-4 éves lehettem - anyám szerint - amikor csak ültem a fotelben és a családi albumban lévő képeket nézegettem több napon keresztül.

Anyu elmondta hogy eleinte elkezdte mondogatni, hogy kik vannak a képeken a régieknél, dédi, papó, nagyi etc., de látta hogy nem az érdekel engem hogy ki van a képen hanem maga a kép.

Lebiblincselt rabul ejtett még azok a szarok is amik cmeha (szmena) géppel készült fekete-fehér, amolyan "állj oda és mosolyogj" borzadályok voltak.

Patakon a műv.házban aztán elindult egy fotószakkör és nekem menni kellett, de ekkor már anyám is segített ebben.

Mindig kereste a lehetőséget, hogy segítsen, bár nem értette, hogy mi érdekel ebben az állítólagos művészi világban. Hogyan is érthette volna, hiszen én sem tudtam, csak mentem mindenhova ahol fotó volt és már a világot is keretben láttam. Lehettem ekkor már úgy 10 éves.

Magas ívben tojtam ekkor már mindenféle tudományos halandzsára (zársebesség, exponálás, stb...) engem már csak az érdekelt, hogy én a saját kezemmel a vegyszerben mikor fogok egy olyan papírt, amin megjelenik az első fotó.

Tisztán emlékszem arra, hogy mi volt az első fotón amit előhívtam és arra is hogy valami olyan felhőtlen boldogság és büszkeség öntött el, ami soha nem ismétlődött meg azóta sem olyan erővel még egyszer. Nem is lehet hiszen első fotó ugyebár csak egyszer van az életben.

Anyám látta ezt és most már készakarva is direkt kereste a lehetőséget, hogy hogyan lehetek majd egyszer fényképész.

Folyamatosan fotóztam valamit és összeraktam egy kis tákolmány előhívó labort (azért ez erős túlzás, de tök mindegy) otthon.

Így telt el a gyerekkorom Patakon ált.isk. stb...aztán jött a gimi. Minden érdekelt, magazinokban kerestem a reklámfotókat és onnan próbáltam ellesni egy- két pózt, persze modellem és még fényképezőgépem sem volt, hogy normális profi fotót csináljak.

Aztán persze csupasz csajok miegymás, de ezt most hagyjuk, mert még elpirulok...hihi...

Eljött a gimi és utána Anyu elintézte, hogy bizony híres rokonaimnál fogok én majd Pesten fényképezést tanulni és mindent megtett azért, hogy ez valóra is váljon.

Keresztanyám vett fel tanulónak, hogy a gyakorlati tapasztalatokat ott szerezzem meg a suli mellett.

Egy feltétele volt csupán, hogy a nyarat töltsem ott, hogy jobban megismerjen és egy kicsit előre is felmérje tapasztalataimat.

Beiratkoztam a Práter utcai suliba és két hónapig keresztanyunál (akit istenítettem, mint fényképészt és mint embert is) voltam. Minden nap kaptam egy gépet és fekete-fehér fotókat kellett készítenem egy adott témáról, majd este lelaborálni, aztán másnap reggel, vagy másnap délután megnézte a képeket széttépte és leócsárolta a fotókat, hogy milyen szarok.

Tényleg szarok voltak, néha talán volt 1-2 jó, de az meg ugye a "vak tyúk is talál szemet" esete volt szerinte.

Soha nem mondta el hogy mi a baj vele, vagy ha próbálta is akkorra már nem is érdekelt hiszen azért bennem eléggé mély sebet ejtett ha széttépték a képeket előttem.

18 voltam, de hát eléggé gyerek még és hát valljuk meg igazán nem igazán ismertem ki magam a nagyvárosi forgatagban akkor még és - mivel anyámtól nem ezt láttam - a kétszínűséget és hamisságot sem ismertem még mélyrehatóan.

Elkezdődött az iskolaév, vagyis eljött a tanévnyitó napja és én  már előző nap előkészítettem az ünneplő ruhámat és megnéztem hogy hogyan is kell Csillaghegyről eljutni a VIII. ker Práter utcába a sulihoz.

Anyám kivett egy albit nekem hogy ne keresztanyáméknál legyek, hiszen ő a főnököm lesz, vagy volt már ekkor és hát "közös lónak túrós a háta".

Vártam Anyut, hogy feljön apámmal és együtt megyünk a tanévnyitóra, olyan izgatott voltam hogy arra még mai napig emlékszem.

Keresztanyám mielőtt Anyámék megérkeztek volna félrehívott és elmondta, hogy összeült a családi tanács náluk és keresztapámra hívatkozva, nomeg az elmúlt 2 hónap együtt töltött időre, úgy határoztak, hogy mégsem biztosít nekem gyakorlati helyet és nem leszek tanuló nála sem most sem később.

Szavai mai napig szó szerint belémvésődtek, akkor:" nem látom a fényképészet iránt való érdeklődésedet".

Pont, üresség, megsemmisültem akkor...

Megérkeztek anyámék kicsit később a tervezettnél, de ők már mindent tudtak és pont azért késtek, mert beirattak Miskolcra a másik suliba és lefizettek egy fényképészt hogy ukmukkfukk vegyen fel tanulónak, hiszen akkor gyakorlati hely nélkül nem lehetett menni fotóssuliba. Orvosi vizsgálatot újracsinálni és visszaköltözni, nomeg szerencsétlen Anyámnak a pénzét valahogy visszaszerezni, mivel a kaució az albira már ki volt fizetve.

Maca néni keresztanyám anyja, a család fényképész feje akkor a következőket, mondta:"Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni azért hogy elvégezd az iskolát, de nem azért leszel fényképész, mert az akarsz lenni, hanem hogy megmutasd nekünk, hogy akkor sincs igazunk."

Igaza volt ekkor és még sem.

A fényképészet számomra egy rossz, gonosz és hazug világot jelentett és tényleg csak azért végeztem el a sulit, hogy megmutassam nincs igazuk.

Most 41 éves fejjel viszont már tudom, hogy nem a szakma, vagy a fotós lét mivolta volt számomra a hazug és undorító, hanem ők maguk, azok az emberek akik önös érdekből, vagy csak egyszerűen lustaságból átgázolnak más ember érzésein, álmain.

Csak szánni tudom ezeket az embereket ma már, gyűlölni nem, hiszen ők a legbutább emberei a társadalomnak, legyen szó akár fényképészetről, akár másról.

Lehet hogy fantasztikusan jó fényképészek és kurva jó minőséget produkálnak, de képesek akár 5 perc alatt annyi rosszat tenni másokkal, pusztán - mert ezt így szokták mondani - üzleti érdekből, hogy a jó és a szép már észre sem vehető.

Aztán teltek- múltak az évek és fotózgattam csak úgy szórakozásból, de a fő az volt hogy pénzt keressek, akár mint parkolóőr, vagy vállalkozó.

Mindenütt tanultam valamit, aztán felfejlődött időközben a digitális technika, a papír alapú forma meg megszünőnek látszott és valahogy mindig úgy éreztem magam, hogy lejárt lemez vagyok.

Valami mindig mocorgott bennem, de akkor ott 18 évesen elvesztettem valamit, vagy legalább is ezt hittem sokáig.

Elkezdtem szervezni egy fotószakkört, mert hátha érdekel valakit, hogy hogyan kell fotózni, de azt hittem hogy többen fognak majd jelentkezni, de sajnos már a havi 5000ft is sok volt egyeseknek, ezért gondoltam amit lehet ingyenesen csinálok majd, mondjuk itt a neten.

Aztán elindultunk ide Rómába és az úton fotóztam eleinte csak dokumentálni kezdtem az egészet, aztán meg nem tudnám mondani mikor, de rátaláltam az úton arra amit akkor régen elvesztettem.

Nem tudom még ma sem miaz amit akkor elvesztettem, de azt tudom hogy ma itt ülve és a billentyűket nyomkodva leírhatom, hogy megtaláltam.

Imádok fotózni és ismét keresem a szépet és a jót, hogy megmutassam az embereknek azt, ami mellett esetleg elmennének.

Nem vagyok jó fényképész most sem és talán sosem leszek az, de próbálom megmutatni a magam módján, hogy igenis szép ez a sárgolyó amire lepottyantott a gólya és jó érzés Magyarnak lenni.

Nos nekem ez jutott eszembe erről a kuka mellé kidobott pár darab fekete-fehér fotóról, vagy mondjuk én így lettem fotós és pont...

Kicsi az ország, de hatalmas szívű emberek vannak benne.

Mindig azt hittem, hogy úgy kerek a világ ahogy van és benne minden megvan ami nekem kell, de nem így van. Legalább is most így gondolom.

Vagyis hogy elmenni másik országba azért, mert kalandvágyad van, vagy csak körül akarsz nézni bármilyen okból az hülyeség, hiszen minden megvan Magyarországon ami kell, de ez nem így van.

Igenis el kell menni az országból minnél több embernek, ahhoz hogy lássa, máshol hogyan működnek, vagy éppen nem működnek a dolgok.

Most nem az 1-2 hetes túristákról beszélek, hanem igenis huzamosabb ideig elmenni úgy az országból, hogy ott ismereteket szerezzen az ember és ismerősöket.

Ez most számomra a legfontosabb dolog és úgy gondolom, hogy így lehetünk egyre többek.

Beniék egy idegen ország idegen iskolájában olyan tantárgyakat tanulnak ami megvan otthon is.

Talán kicsit bénábban, kicsit másképp, más nyelven, de a matek a töri, a minden gyakorlatilag ugyanaz.

Ezeket azért írom így le, hogy ha valaki olvassa akkor jobban megértse azt, hogy mit miért teszek és fogok tenni ezután is.

Szeretném ha a gyerekeim több ismeretanyagot ismernének meg és többet magukévá tegyenek, miután elhagytuk az országot és talán sosem térünk vissza oda állandó lakosnak.

Attól hogy megtanul valamit itt a gyerek attól nem lesz több, maximum olaszt tanul és nem magyart na bummm...

Viszont ha megtanulja az olasz ismereteket és mi pedig otthon foglalkozunk vele, vagy legalább is olyan dolgokkal ami magyar és tetszetős, akkor az már több, mint ismeret.

Ha sikerül az érdeklődését felpiszkálni a magyar dolgok és érdekességek iránt akkor már elértünk valamit.

Most példáulvan egy okostelefonom, amit eleinte nem igazán tudtam, hogy mitől okos, max könnyebb így netezni.

Aztán egyszer elkezdtem keresgélni a neten magyar mesék után és kidobta a kereső Benedek Eleket meg egy csomó minden ingyen letölthető mesét.

És akkor kifordultak a dolgok a helyes kerékvágásból és olyan dolog történt amit most már bátran elkövetek néha.

Letöltöttem PDF formátumban Benedek Elek meséit ingyen, de nem ez a fontos, hanem amit utána tettem.

2 sorral lejjebb ismerős szavakat olvastam: Petőfi Sándor - János Vitéz.

Na lássuk mondtam magamban ha letöltöm a telefonra lehet-e olvasni és ha lehet, akkor vajon tetszik e Benminek és Hannának Kukorica Jancsi.

Vajon én emlékszem-e még rá és el tudom-e magyarázni a gyerekeknek amit olvasok, mert hát régies a nyelvezete és lehet hogy nem értik majd meg.

Szóval este felolvastam az elejét, aztán hogy belekapaszkodott a felhőbe, meg amikor a hátára veszik a lovakat, hogy ne fázzanak a huszárok és azóta csak úgy falják és beszélnek a magyar huszárokról minden nap.

Azóta letöltöttem a Toldi-t is, majd meglátjuk ezt is...

Mert nekik ismerni kell ezeket is, hiszen nem tanítja meg nekik senki sem a magyart, csak mi maradtunk. 

Sok időt kihagytam az írással, mert sok új dolgot ismertünk meg és sok tervet szőttünk, de ezt most hagyjuk.

Annyi rengeteg dolog történt és a legtöbbet hihetetlennek hinném ha nem velünk történne.

Nincs annyi időm, hogy leírjam és sok ideig tépelődtem, hogy ezeket hogyan írjam le, de inkább hagyom és arról fogok írni ha van egy kis időm, hogy mi érdekel mostanság.

Tervezzük a további utunkat már, mivel eljött az ideje. Továbbmegyünk innen is majd jövőre, vagy talán egy kicsit később, de a tervezést már most elkezdjük, mert még egyszer nem lesz akkora szerencsénk, mint ami az idejövetelünkön volt.

Mindent a vak véletlenre és istenre bíztunk és egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy többet kaptunk sokszorosan, mint amire számítottunk.

Úgyhogy most ünneplésre készülünk, megünnepeljük azt hogy itt vagyunk és hogy annyi mindent tanultunk, annyi lehetőséget kaptunk és megismerhettünk egy olyan világot amelyben jó élni.

Júniusban csinálunk egy magyar napot azoknak az embereknek, akik kicsit ismerve, vagy ismeretlenül is, de önzetlenül és segítőkészen álltak egy olyan magyar család segítségére, akik kerestéka helyüket a világban. Meghívjuk azokat az embereket és megvendégeljük a caritasban dolgozókat és meghívunk egy-két ismerőst is innen Rómából.

Hogy hányan és kik fognak eljönni azt még nem tudjuk, de örömmel látunk mindenkit egy kis általunk készített bográcsos magyaros ebédre.

Az időt még nem tudjuk pontosan, de majd kialakul valahogy. Valamikor Júniusban kellene tartani és utána útrakelünk vakációzni Szicíliába, természetesen biciklivel és sátorban ahogy az már lenni szokott és készítek sok fotót, hogy megmutassam a világnak, mennyire szép a természet és a táj, a tenger miegymás. És persze, hogy létezik egy világ benzinhasználat és fölösleges pénzkidobás nélkül is.

Még mindig nincs fölösleges kidobni való pénzünk, de már nem is szűkölködünk, hiszen tervezzük a jövőt.

Felkérést kaptam, hogy írjak egyenlőre egy útinaplót a szicíliai útunkról, amit természetesen olasz nyelven és itt fognak kiadni, állítólag rekord gyorsasággal 1-2 hét alatt.

Aztán könyvet írok, hogy hogyan és miként telnek a napjaink és hogyan jutottunk el idáig, nomeg persze hogy mik a tervek, de valószínűleg a megjelenéskor már ismét úton leszünk, hogy még többet megismerjünk ebből a világból. Felkéréseket kaptam már sok országból, hogy ott is kiadnák és érdeklik őket az írásaim, de azt hiszem nem lep meg senkit az hogy Magyarországról még senki sem írt hasonlóakat sem. Nem is baj, hiszen ezért írom a blogot magyarul és a fészen is azért posztolok képeket, hogy lássanak magyarok is minket, hátha ők is érdekesnek találják ezt az egészet.

De most csak tervezzük azt, hogy mi legyen a menü, az biztos hogy bográcsgulyásnak és lángosnak lennie kell, plussz még szeretnénk csinálni kürtöskalácsot és szalonnás túrós csuszát.

Akiket viszont biztos hogy szeretnénk hogy ott legyen az Ruff Roland barátom innen Rómából. Carmen aki az első ember volt itt aki magyarul szólt hozzánk, mert a nagymamája megtanította magyarul, valamint egy olyan ember akiről még talán a magyar nagykövetség sem tud, vagy csak nem akar tudomást venni.

Ő  Gargallo grófnő, akivel rengeteg időt átbeszélgettünk és befogadott a bizalmába, ő Zrínyi Miklós leszármazottja és nem mellesleg egy nagyon nagy tudású 87 éves aranyos, csupa szív és csupa tünemény idős hölgy, aki remélem hogy sokáig velünk lesz. Mint minden arisztokrata ő is büszke a magyar vérre ami az ereiben folyik és családjára, ami méltán nagy és boldog.

Joggal írhatom, hogy nélküle nem is lenne igazi a mi kis ebédünk, ami azért lehet hogy egy kissé más lesz és nem lesz olyan fényes, mint amit a követségek szoktak rendezni, de csupa arra érdemes és nekünk kedves ember lesz ott és remélem ízlik majd nekik a főztünk.

"Magyar vagyok." - Ezt szoktam mondani, ha nem értek valamit amit mondanak nekem, mert úgy hadarnak, vagy nem éppen egy olasz szól hozzám és töri a nyelvet olyan szinten, hogy az már felismerhetetlen.

Volt már, hogy az egyik román rámszólt, hogy ne mondjam azt hogy honnan jöttem, csak egyszerűen külföldi vagyok (stranieri). Mivel nem szeretik itt a románokat, mármint az olaszok, ezért megértem, hogy ők nem hangoztatják, de én büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok.

Az már egy másik dolog, hogy magára az országra éspolitikusaira nem vagyok büszke, de az meg más lapra tartozik. Vannak helyek ahol a sor végére küldenek, mert magyar vagyok.

Az iskolánál ahová járnak a gyerekek, ott nem engednek ki minket  a kapun ahol az iskolabuszok állnak, csak a másik kapun és így körbe kell menni, ami miatt rendszeresen lekéssük a buszt amivel hazamennénk. Így csak félóra várakozás után megyünk most már rendszeresen haza, a következő busszal. Mondanom se kell, hogy addig nem volt probléma kimenni a kapun, amíg a román iskolabuszos hölgy meg nem tudta, hogy mi magyarok vagyunk.

Ezek buta, gyerekes dolgok és mi arra tanítjuk a gyerekeket, hogy nem baj ha a sor végére küldenek, mert úgy is megkapjuk a csomagunkat, csak kb.fél perccel később. Most már a kajaosztós helyen amióta ezt megtudták kijön az osztós bácsi és megnézi, hogy ott vagyunk-e.

És ha ott vagyunk akkor nem kezdi el az osztást csak miután mi megkaptuk a csomagunkat, aztán jöhetnek a többiek. 

Errefelé a románok rengetegen vannak, ezért ők úgy mondják, hogy nem lehet velük szórakozni, mert ők erősek, és ez így igaz is.

Az észt errefelé sem lehet megvenni, azért bizony meg kell dolgozni, hát még a kultúrált viselkedést és együttérzést.

Kicsit olyan ez, mint amikor valaki a Párizsi terrortámadásra, azt mondja, hogy Trianon miatt megérdemelték a franciák amit kaptak, meg egyéb hülyeségeket. 

Az éhezés, szegénység, háború, nemzetiség, erőszak, terror és még sorolhatnám nem azok a dolgok amik mellett el kell menni, ki kell zárni és másra hárítani a probléma megoldását, legyen szó arabról, románról, magyarról, vagy éppen más emzetről. Ezek emberi dolgok.

Találkoztam itt olyan kettős állampolgárságú (én úgy hívom őket, hogy újmagyarok), akik csak azért váltották ki a Román mellé a Magyart, mert így jobb a munkahelyen.

Ők úgy csinálják, hogy amikor bemennek jelentkezni a munkára egy olasz munkahelyen akkor a magyar személyit adják oda, amikor meg valamilyen hivatalos ügyet intéznek, ahol esetleg van román ügyintéző akkor meg eldugják a magyar személyit és román személyivel mennek be.

Na bumm nagy okosság és biztosan gyorsabban el lehet így is intézni dolgokat, de amit én látok az egy kicsit más.

Sokan odajönnek már hozzánk és kérdezik, hogy mi ezt-meg ezt a dolgot hogy csináljuk, mert neki olyan nincs, vagy ezt-meg ezt nem tudta sehogyse elintézni. Na ekkor én megkérdezem, hogy mióta van itt és általában ezek az emberek 14-15 éve, vagy már több is itt élnek.

Mi még csak 1 éve múlt hogy ideértünk és biztos vagyok benne, hogy még egy év eltelik és annyit fogunk fejlődni és tanulni, hogy mi fogunk másoknak segíteni és egyre önállóbbakká válunk majd.

Szeretem az olyan embereket akik írnak nekem és úgy kezdik, hogy "remélem már jobban vagytok". Ilyenkor eszembe jut és a gyerekeknek is mindig tanítom, hogy ha tudod hogy valaki szorult helyzetben van akkor igenis menj oda és kérdezd meg hogy mire van szüksége.

Ne azt kérdezd meg, hogy "segíthetek-e", mert az látszik, hogy valakinek kell-e segítség, hanem, hogy mire van szüksége, de soha ne csinálják azt, hogy valakiről tudják, hogy rossz helyzetben van és megvárom amikor már valamennyire összeszedi magát, kínkeservesen, úgy hogy senki sem segített rajta. Aztán meg azt mondom neki, hogy "remélem már jobban vagytok". Puff az olyan szar dolog szerintem, nomeg benne van az is hogy tudtam ám hogy szarul vagytok, de inkább magammal foglalkoztam, mert nekem is meg volt a magam baja...stb...

Tudom, hogy sokan kiröhögtek a hátam mögött, hogy állandóan hazudozok, meg álmokat kergetek, főként arról hogy a családommal biciklivel elmegyünk Rómába és itt fogunk élni...stb...

Ezekkel én sohasem foglalkoztam komolyan és Beninek és Hannának is mindig mondom, hogy hinni kell abban amit csinálsz, mert anélkül csak egy olyan ember leszel aki csak azért dolgozik egész életében, hogy egyen aztán meg kiszarja...már boccs, de ez az igazság.

Jelenleg felkértek rá és ezért könyvet írok, aminek tudom, hogy sokan nem örülnek majd,de talán többen várják, hogy elolvassák, mit csináltunk eddig és mik a további tervek. Hogyan lehet megoldani problémákat és nem csak elmenni mellette.

Az egészben csak azt sajnálom, hogy nem mindig van időm, hogy mindenkinek egyből válaszoljak, legfőképpen Bélának Ausztráliában, valamint örülök, hogy olyan embereket is megismerhettem, mint Szasó aki oda mer menni emberekhez amikor szorult helyzetben vannak és nem csak elmegy a gond mellett, pedig biztos vagyok benne, hogy neki is vannak problémái, mint mindenki másnak.

Na mindegy, szóval egyik szemem sír a másik meg nevet. 

MINDIG - SOHA. 

Ez a két legfontosabb szó még mindig az életemben. 

MINDIG emlékezni fogok, hogy honnan jöttem és SOHA nem adom fel.

Felszállsz a buszra és meg kell nézni, hogy tiszta-e a szék, mert hát a fiatalokra senki sem szól rá, hogy ne pakolja fel a lábát a székre ahová más ülni szokott.

Mindenki felrakja a lábát, ha van egy szabad hely és baromira nem érdekel senkit sem hogy koszos lesz.

Az iskolától kezdve mindenütt tömik a gyerekeket édességgel, gumicukorral és hasonló nyalánkságokkal. Csak ne kelljen a gyerekkel többet foglalkozni, mert akkor már aztán apa és anya kiakadna. Tehát inkább tömik a gyerekeket, csak fogják be a szájukat és ne nyafogjanak.

Amikor nincs a közelben édesség és a bolt is messzebb lenne, akkor pedig egyszerűen vesznek nekik pár centes-eurós kis játékokat, amik olyanok mint a kinder-figurák és ezekkel van tele minden még az ujságosok pultja is. Ezért itt a gyerek inkább mindent megkap, csak ne kelljen velük igazából foglalkozni és ne nyafogjanak.

Ettől aztán a gyerek hamar rájön, hogy elég csak nyafogni valamiért és nyúzni a szülőket és máris kapnak valami kis hülyeséget, vagy ahogy Gru mondaná "semmire se jó plázás vackokat". Az édességektől pedig eléggé kezelhetetlen ordibálós futkosósok lesznek a gyerekek és így még jobban fel lesznek pörögve, mint egyébként.

Aztán amikor az iskolában is őrült módjára viselkednek, akkor pedig a tanítónéni zsebéből is előbbukkan egy csomag nyalánkság amikor már ő sem bír velük. És ez így megy nap mint nap mindenütt.

Nekünk még a Bendusznál az iskolában a tanárnéni mondta, hogy ne tömjük a gyereket édességgel és reggel pedig ne adjunk nekik a suli előtt, mert a gyerek felpörög és kezelhetetlen lesz az iskolában.

Itt úgy tűnik, hogy másképp gondolják és inkább tömik őket.

Ennek ellenére nncs annyi kövér gyerek és a foguk viszont sokkal jobb állapotban van, mint a magyar gyerekeknek.

Ennyi idő után már jobban meg tudjuk állapítani mi is, hogy ez csak két dolognak köszönhető, ugyanis itt mindig van az étel mellé zöldség és gyümölcs valamilyen formában, de leginkább a párolt zöldség köret ami gyakori.

Amióta itt vagyunk egy hét alatt több zöldséget és gyümölcsöt eszünk, mint Magyarországon. Nem is beszélve a halról. Hihetetlen mennyiségű halat kapunk itt konzervben, vagy rántva tök mindegy, mert mi imádjuk és örülünk ennek.

Az is feltűnő - és ezt például a virslinél vettük észre - hogy nincs nagyon szar minőségű áru a boltokban. Nem tudom minek köszönhető ez, de nem engedik forgalomba az olyan termékeket valószinűleg ami silány minőségű és csak arra való hogy rongálja az egészséget.

Ugyanúgy megtalálható itt az akciós elérhető áru kaja a boltokban és ugyanúgy meg kell keresni, hogy hol van akció és melyik boltcsoport az olcsóbb, de nincs olya mint Magyarországon hogy veszel egy akciós virslit (például) és annyira rossz hogy csak azért eszed meg, mert éhes vagy.

Biztos hogy normális ízű lesz és elérhető áron kapod meg.

Mi is amikor  még Budapesten laktunk akkor nagyon kevés tejet vettünk, halat szinte csak ünnepek alkalmával, majonéz és mustárból is az árakat figyeltük és már néha nem is érdekelt minket, hiszen annyira egyértelmű volt, hogy ha alacsony áron veszel meg valamit, akkor silányabb az íze, mint a drágának.

A különbség valljuk meg őszintén Magyarországon egetverő és hihetetlennek tartjuk most már, hogy egyáltalán a boltok polcán ezek az áruk még forgalomba kerülhetnek.

Azt meg végképp nem értjük, hogy miért nem lehet normális áron venni a jó ízű termékeket.

És ezt úgy értem, hogy ha itt ugyanolyan áron lehet megvenni jó ízű élelmiszert, akkor miért a duplája olykor Magyarban ami finom.

Ez valami olyan talány számomra, mint az, hogy Magyarország a vizek országa, már ami az ivóvizet illeti, mégis szinte az összes közkút el van zárva, viszont itt, ahol tényleg fontos, hogy mennyi víz fogy, nyugodtan lehet ivóvizet venni közkútból.

Talán ha nem lennénk annyira fukarok és jobban figyelnénk egymás emberi szükségleteire is és nem csak a sajátunkra, akkor talán jobban mennének a dolgok.

Egy furcsa jelenségről írok most amiről már nagyon régen szerettem volna, de valahogy mindig halogattam.

Én jelenségnek vélem bár lehet, hogy ez egyszerűen csak így van, de nekem ez még mindig furcsa.

Amikor Rómába értünk akkor úgy gondoltam, hogy papoktól és apácáktól hemzsegő városban nem lesz nehéz (ha máshogyan nem hát angolul) segítséget kérni, de nem így lett.

Az első dolog amire emlékszem és szerintem még elég sokáig bevésődött az agyamba, amikor útbaigazítást kértem két apácától. Felpakolva két gyerekkel és biciklivel meg bazi nagy pakkokkal megállítottam két apácát, hogy útbaigazítást kérjek tőlük, merre van a magyar ház, a Casa di San Stefano.

Akkoriban még nem beszéltem olaszul, úgyhogy angolul próbálkoztam és mivel az apácák is angolul beszéltek egymás között, ezért gondoltam könnyű dolgom lesz.

Ekkor elég megdöbbentő dolog történt, mivel feltették az újjukat és elutasítóan mutatva közölték velem , hogy ne is próbálkozzak mert nem segítenek semmiben sem, majd sietve odébbálltak.

Most már elég egyértelműnek látom itt a helyzetet, hiszen ebben a városban a Vatikánállamot is beleértve ne várj segítséget paptól, vagy apácától semmilyen formában sem.

Természetesen tisztelet a kivételnek hozzá kell tenni minden itt leírt szóhoz.

Rengeteget csalódtam eleinte itt az egyházi beosztású emberekben, de most már nem is próbálkozom azzal, hogy akár útbaigazítást kérjek valakitől akin csuha, vagy éppen fityula van.

Igazuk van abból a szempontból, hogy itt rengeteg caritas működik és ezt kihasználva minden segítség adott ahhoz hogy az ember boldoguljon és ez így is van. Viszont amikor az ember azt sem tudja, hogy itt ilyenek működnek egyáltalán, hogy hol találhatóak az meg egy másik talány volt a számunkra.

A rendszert azok az emberek működtetik akik csupa szívből vannak és látják, hogy szükséget szenvedsz, de sajnos akiknek ezt észre kellene venni, akiknek ez úgymond a hivatásuk lenne (persze csak szerintem) a papok és apácák azok itt alul maradnak.

De nemcsak itt hanem minden egyházi téren alul maradnak a civilek segítőkészségével szemben.Kicsit olyan mintha itt valamitől félnének a papok.

Bezárkóznak a parókiára és várják, hogy majd oda jön a szentlélek és osztja áldását, hogy mennyire baromi sokat tettek ma is.

Egy alkalommal sokan mondták, hogy próbálkozzak Don Luciano-nál segítséget kérni és csöngessek be a parókiára hozzá. Mivel ismertem és tudtam, hogy tényleg tud segíteni nekem, ezért akkor még bátran mentem hozzá és becsengettem. A kaputelefonba azonban közölte velem, hogy majd csütörtökön lesz nyitva a caritas és jöjjek vissza akkor.

Mivel egy olyan dologról volt szó amivel nem igazán tudtunk csütörtökig várni, ezért letettem erről.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy paptól segítséget kértem.

Eszembe jut mindig és most is eszemben van az a történet, ami velem esett meg még 2008-ban.

Akkoriban adóságbehajtó céget vezettem és eléggé elhíresültem Magyarországon akkoriban.

Így munka közben elvetődtem többek között Pécsre is ahol összefutottam egy volt Kecskeméti osztálytársammal akivel már 16 éve nem láttuk egymást.

Én pont éhes voltam és kerestem egy helyet ahol jól főznek ő pedig pont ebédelni ment egy közeli helyre, ezért gondoltam, hogy ha már így hozta a sors akkor eszem ott ahol ő és közben beszélgetünk egy kicsit.

Sajnos hideg zuhanyként ért a válasza, hogy nem szívesen ül le velem egy asztalhoz nyilvános helyen, mert hát ő már egy híres bíró lett időközben Pécsen és mivel látott a tévében és olvasta az újságban, hogy milyen undorító munkám (adósságbehajtás meg minden) van ezért inkább tartsunk távolságot, mert ő nem szeret ilyen fajta emberekkel találkozni.

Akkor még meglepődtem ezen, de azért nem vettem a szívemre, hogy így váltunk el.

Na bumm eggyel kevesebb jótét lélek akit ismerek ezután. A munkáját azért remélem pártatlanul végzi ezután is, mint bíró, mert ha nem akkor szerintem nyugodtan kidobhatja ő is a diplomáját a kukába, ahogy a szülei is feleslegesen fektettek fáradtságos munkát abba, hogy a fiúk majd egyszer jó ember lesz.

Én is mindig mondom Beninek, hogy nem nagy embernek kell lenni, hanem jó embernek és a legnehezebb dolog a világon az az, hogy észrevegyük ha szó nélkül és kérés nélkül segíteni kellene valakinek.

Nekünk még tanították az iskolában, hogy ha egy idős öreg embert látunk a zebránál ácsorogni, akkor segítsünk átkelni neki, mert lehet, hogy egyedül fél átmenni az úttesten, vaygy talán nem is tud.

Kíváncsi vagyok, hogy mostanság egyáltalán mondanak-e ilyesmiket az iskolában a gyerekeknek a tanítók? Vagy már ennyire nincs időnk foglalkozni a gyerekekkel és ezzel a témával? Ennyire huszadrangú lett?

Errefelé ellepték a caritasokat a románok és tényleg ritka az aki igazán rászoruló közűlük.

Kötekednek és kinézik egymás szájából a kaját kéregetnek és követelőznek elég bunkón, és hát a modorukon is van mit csiszolni, hogy finoman fogalmazzak.

Ebben a világban nem is csodálkozom, hogy megkeményedik a szíve annak aki ilyen helyen dolgozik és ezekkel az emberekkel találkozik nap mint nap.

De mindig példaértékű az amit ezen aképen látható hölgy tesz és ahogy viselkedik.

A neve Marcella és Miami-ból (USA) jött, hogy itt szolgáljon és a szegényekkel foglalkozzon.

Fantasztikus ahogy mindig mosolyog és örömmel osztja akis csomagocskákat amik rá vannak bízva.

Nem egyszer láttam, ahogy az olasz akcentusa miatt elég bunkó módon kifigurázzák a beszédét és kicsúfolják a románok. Gyakorlatilag megalázzák nap mint nap, de ő ugyanolyan lelkesedéssel megy és viszi a csomagokat a kis lábán, pedig már elmúlt szerintem legalábbis 60 éves, de még több is.

Ez az önzetlenség és türelem ad nekem is erőt sokszor.

Amikor beszélgettem vele egy kicsit, egyszer elmondta, hogy szerinte, ha már csak egy embernek csillapítja az éhségét egy nap, akkor már volt értelme aznap felkelni és dolgozni, vinni a csomagokat.

Közben pedig az a sok rossz amit ilyenkor kap az lepereg róla.

Fantasztikus nyugalom és béke árad belőle, ugyanakkor hihetetlen erő és akarat is.

Ő például a kivétel.

Írhatnék még sokáig arról a sok emberről akik pedig a családjuk mellől felállva civilként végzik ezt a munkát ingyen csak hogy segítsenek másoknak, de akkor aztán tényleg sokáig írnék.

Szóval rengeteg ember dolgozik azon, hogy az élet egyszerűbb legyen itt, de csak azt szerettem volna leírni (remélem sikerült), hogy akiktől elvárnám a példa mutatást, a papoktól és apácáktól, azokkal itt sajnos csak elenyésző számban lehet találkozni, de hála a jó istennek, hogy a civilek sokkal komolyabban veszik a vallást és a segítség adást.

Ami itt sokba, helyesebben fogalmazva rengetegbe kerül az a lakás és mindegy, hogy albérletet veszel ki, vagy csak egyszerűen vásárolni szeretnél, inged-gatyád rá fog menni.

Nem is beszélve arról a silány minőségről amit kapsz cserébe.

Először egy kis ármustra:

A lakások ára az újépítésű lakásoknál a 160.000 eurónál(50 millió ft) kezdődik és ez egy egyszerű egyszobás cirka 35-40 négyzetméteres lakás lenne, ami még nem is mondható a városban, csak valamelyik peremkerületi külső részén Rómának.

Amit cserébe kapsz az egy gyönyörűen kinéző újépítésű kicsi, gyakorlatilag minden alapfelszereltséggel felszerelt, de semmire sem használható lakás.

Ezt most azért írtam így, mert hát 50 millióért elvárom, hogy mondjuk a konyhában ne egy 40 wattos izzó fényével világítson egy mennyezeti lámpa, ráadásul ne a legakciósabb gagyi lámpácskából jöjjön, de hát a lehúzás az itt is lehúzás (szerintem).

Egy alkalommal elhívtak, hogy segítsek villanyt szerelni, mert lelépett a villanyszerelő a lakóparkból egy jobban fizető helyre. Amikor beléptem láttam, hogy a falban benne vannak a csövek, csak a kábelezést kell befejezni. Kértem az anyagokat, mire egy hatalmas zsákot hoztak az olasz vállalkozó testvérek és kiborították elém a tartalmát. Volt ott mindenféle méretű és szinű kábel amit el tud az ember képzelni, de egyik sem volt hoszabb 2 méternél. Mondtam nekik, hogy ez ugye most vicc, mire közölték, hogy ezekből kell megoldjam a megfelelő hosszúságát a vezetékeknek.

Magyarországon egy jóérzésű ember 2 milliót nem adna ezekért a hulladékkal felszerelt lakásokért, de itt már megszokott tény, hogy mindenki aki vesz egy ilyen lakást, az utána hívja a saját már bejáratot szerelőjét és kicseréli a megfelelőre a lakás tartozékát.

Persze magyarban is szart vásárolhatsz újépítésűként, de az ezekhez a lakásokhoz képest luxus minőség.

Gyakorlatilag tákolás folyik.

Láttam frissen átadott szupermarketet ahol a padlón a kövezés (és most nem túlzok egyáltalán) a hullámzó tengerhez hasonlított és egy hét után feljött az egész.

Nekem mindig az az érzésem van, hogy így teremtenek maguknak munkát későbbre, hogy semmit sem csinálnak meg hosszú élettartamúra.

Csodálom azokat a magyarokat akik azzal foglalkoznak, hogy ilyen lakásokat adnak el más magyaroknak, bár szerintem ez is leginkább a lehúzás kategória, mivel nem mondják el, hogy milyen silány a minőség. Végülis senki sem hazudik, hiszen lakást árulnak Rómában és hát igaz ami igaz a minőséget senki nem kérdezi, mivel mindenki elájul, hogy itt lakáshoz juthat.

Mondjuk aki már ennyi pénzt ad egy lakásért az már meg is érdemli, hogy így átverjék.

Én inkább azt tanácsolnám ha valaki lakást akar venni itt, akkor csakis használt lepusztultat vegyen, igaz azt olcsóbban kapja meg, de legalább a felújítás során kiderülnek a hibák.

Egy alkalommal egy ismerősöm beköltözött egy ilyen épületbe és be akarta kapcsolni a villanytűzhelyet, de az sajnos nem működött. Megkért nézzem meg, hogy mi baja lehet, mert hát novicsentó új. Meg se lepődtem, hogy nincs bekötve a falba a műszer és azon sem hogy azért nincs bekötve, mert nincs is benne a falban a vezeték (mondjuk a helye megvolt neki).

Garanciálisan csak a spéci villanyász (aki nem én voltam) tehette be a vezetéket, ezért felhívtuk és ki is jött, majd behúzott a falba 3 vezetéket (1fázis, 1 nulla, 1 föld). Még szerencse, hogy ott voltam és mondtam neki, hogy a tűzhely bizony 3 fázissal működik ezért per favore legyen szíves még kettő fázist behúzni. Na az már fejtörést okozott neki, mivel nem volt elég hely a csőben ilyen halom sok vezetéknek, olyan volt az egész mintha most látna először ilyet a jóember.

Szóval ezt csak azért írtam le, mert az ilyen esetek itt mindennaposak és normálisnak veszik.

Lehet amúgy is bőven találni lepukkant lakást is és ezért inkább avval próbálkozzunk ha már használni is akarjuk a lakást valamilyen célra és nem csak a bajt akarjuk szaporítani.

Albérlet helyzet nagyjából ugyanaz, bár a magyar helyzethez képest az eltérés annyiban van, hogy itt rengeteg helyen van hogy akár egy ágyat is kivehetsz albérletbe, mivel nemcsak a lakások, hanem az albérletek is horror áron vannak.

Egy normál lakás egyszobás és 25-30 négyzetméteres Rómában, ilyet már dögivel ki lehet bérelni akár 600-700 euróért (180-200.000 ft) havonta. Ez az olcsó kategória, erre rájön még a villany és egyéb szolgáltatások, ami még plussz 300-350 euró havonta (áram miegymás).

Szóval ez is horror, bár soha sem az olcsóságáról volt híres Olaszország a lakásáraiban és ez a helyzet a mai napig nem változott.

Rengetegen laknak barakkokban és lakókocsikban. Nem csak a cigányok, hanem rengeteg olasz is, aki nem akarta magát megterhelni bankhitellel, vagy éppen pont azért mert már nem tudta fizetni azt.

Aki akar az talál munkát és hát az itteni munkabérekből ezt meg is engedheti magának az ember, viszont abban a pillanatban ahogy megszűnik a munkahely itt is elindul a para.

Talán még jobban is.

A lakókocsi és autó árak ugyanolyanok, mint nálunk, hiszen itt is találni használható állapotú lakókocsit mondjuk 1.000euróért (300.000ft-ért), ezért inkább mindenkinek van egy lakókocsija.

Van aki nyaralásra használja, van aki nem csak arra, de viszont a sátrazás errefelé már nemigen divat.

Barakkban sokan laknak bár tudomásom szerint mi vagyunk az egyetlenek, akik nem cigányok és családdal laknak barakkban. Magyarként pedig biztosan állíthatom, hogy az egyedüliek vagyunk ebben az életformában.

Azon mindenki csak ámul, hogy a gyerekek hogyan képesek innen iskolába járni és hogy mindig tiszták vagyunk és a gyerekek is rendezettek mindig.

De hát a fürdést is meg lehet oldani minden körülmény között minden nap, ugyanúgy ahogy az út szélén sátorozásnál is megoldottuk mindig.

Tényleg igaz a mondás, hogy "nincs lehetetlen, csak tehetetlen".

Ha akarod megoldod.

A román családok általában úgy oldják meg a lakás kérdést, hogy az apa, vagy az anya eljön egyedül ide, dolgozik egy darabig, majd amikor helyre jött a család anyagilag egy kicsit, akkor elkezdenek barakkot építeni, hogy a család is kijöjjön ide, mert hát otthon elég nehéz a megélhetés.

Ekkor a család többi tagja is kijön olaszba, fontos, hogy gyerek legyen a családban, lehetőleg 2-3, vagy több. Majd bemennek a hivatalba és elpanaszolják, hogy milyen sanyarú körülmények között élnek a gyerekek, bár minden rendben van (suliba beiratva és oltásilag is minden oké).

A családfő aki már több éve itt van szerzett bejelentett munkahelyet, vagy éppen csak papírja van róla (fizet valakinek a bejelentésért), megtanulta a nyelvet és van annyi kapcsolata (román lévén) hogy tudja hova kell menni.

Ekkor az önkormányzatból kijönnek pár nap múlva és megnézik, hogy tényleg minden úgy van-e ahogy mondják és ha igaz minden akkor kiutalnak nekik egy külön önkormányzatis lakást a gyerekekre való tekintettel. 

Hangsúlyoznám, hogy az egész errefelé lezajlik két hét alatt maximum.

Ennyire azért nem egyszerű, de tömören leírva a lényeget erről van szó (bizonyos kritériumoknak itt is meg kell felelni, amiről aztán tenni kell).

Nekünk sajnos nem sikerült ezt az egészet elintézni Magyarországon, bár szerintem mindenki ismeri a magyar helyzetet, hogy tömegével állnak az üres önkoris lakások és éveket kell várni a lakásra, feltéve persze ha nem akarsz zsebre fizetni valakinek, mert akkor Magyarban is hamar megkaphatod a lakást, de akkor is tömegével fognak állni a lakások üresen és inkább megvárják amíg szétrohadnak, mint hogy odaadják egy rászoruló családnak, hogy talán ezzel segítsenek nekik.

Emlékszem amikor beadtuk a papírokat mi is Rákoskeresztúron és már leteltek a határidők akkor bementünk, hogy megkérdezzük mi a helyzet. Mindenféle papírral alá volt támasztva gyeermekjóléti szolgálatos papír, megkértünk mindenféle alapítványt is és környezettanulmányi is volt, nomeg persze vittük a bírósági papírt, hogy ki kell költözni a saját tulajdonú lakásból, majd közölték, hogy menjünk albiba, mert bizony itt még 2-3 évet várni kell a lakásra.

Egész életemben 2 hetet voltam munka nélkül, több lakás árát kidobtam már albérletre, ezért úgy gondoltuk, hogy ez az életmód már annyira nem vonzó számunkra, ezért kértem, hogy a gyerekekre való tekintettel nem lehetne-e mégis valahogy elkerülni a várakozási időt. Nemleges volt a válasz, mire közöltem, hogy van egy lehetőségünk, hogy elhagyjuk az országot inkább és máshol próbáljunk szerencsét. Ekkor eléggé megdöbbentő volt számomra, hogy a Riz Levente is (polgármester) és Papp Zsolt (önkoris lakásügyben mindig őt kell keresni Rákoskeresztúron) bíztattak minket, hogy milyen jól tesszük, hogy elhagyjuk az országot és még irígyelnek is minket. Megkérdeztem, hogy nem zavarja-e őket az, hogy 24 család hagyta el Rákoskeresztúrról az országot az elmúlt 2 hónapban csak azért mert lakásproblémáik voltak, amire szintén az volt a válasz, hogy örülnek neki, hogy az emberek világot látnak és külföldön amúgy is jobb lesz nekik, legalább nem terhelik a rendszert továbbra is, és így kevesebb ember problémáját könyebb kezelni még Rákoskeresztúron is.

A Papp Zsolttal való beszélgetésem volt az utolsó ami után viszont már biztos voltam benne, hogy menni kell és nem szabad elhinni azt a sok maszlagot, hogy itt minden jó lesz egyszer.

Rákoskeresztúron csak én ismerek például 3 olyan embert is akik a Népkert felújítását pusztán szimpátiás alapon, mert szeretik azt a kerületet, ingyen felújították volna és ezért még felkeresték a polgármestert is, viszont a Népkertet mégis több mint 100 milliós uniós alapból kellett felújítani, ráadásul úgy hogy elvett egy nagyon fontos dolgot szintén a gyerekektől és a kerület lakóitól. Talán az egyetlen helyet ahol a gyerekek megtanulhatták a kreszt és a biciklis közlekedés alapjait, ugyanis a régi Népkertben volt egy biciklis gyerek tanuló pálya, amit azért lehetett volna felújítani is, mintsem hogy eltörölve egy új gördeszkás és biciklis ugratópályát tettek a helyére. Szerintem elfért volna egymás mellett a kettő, bár ez ma már tök mindegy.

Ugyanilyen problémát jelent számomra az is, hogy az emberek még mindig nem értették meg hogy semmi sem fog változni Sárospatakon sem. Ezen a helyzeten nem változtat az sem, hogy immár több éve is a világ második legszebb helyeként tartják számon a Sárospatak mellett található Tengerszemet.

 Magyarország természeti kincseiben és turistalátványosságaiban leggazdagabb területe a Borsodi régió: Sárospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, Fűzér, Boldogkő váralja, Hollóháza, Miskolc-tapolca, Lillafüred... és még sokáig sorolhatnám, ám mégis mind a mai napig egy Magyarország testében lévő gennyes gócként beszélnek mindig erről a régióról ahol a legnagyobb szinte a munkanélküliség és ahol szinte már nem is emberek hanem állatok laknak, amikor erről a területről beszélnek. 

Megoldhatatlan problémák egész sorát hozzák fel amikor erről a régióról beszélnek, pedig itt is ugyanolyan dolgos emberek laknak mint máshol akik csak szeretnének boldogulni és emberhez méltó életet élni.

Sárospataknak pedig már régen nem azzal kellene foglalkozni, hogy mennyi munkanélküli van a környéken, hiszen a kiaknázatlan lehetőségek tárháza található ott. 

Ha valaki egyszer majd komolyan veszi azt, hogy Sárospatakon fejlődést indít el és tesz is ennek érdekében, akkor azok az emberek lesznek majd munkanélküliek, akik ma a munkanélküli hivatalban az ügyeket intézik.

És ez nem fikció, hanem csak vissza kell nézni a múltba és látni, hogy sosem mentek előre a dolgok attól, hogy olyan emberek irányították a kormányzatot akiknek csak a kapcsolatrendszerük volt jó, hanem emellé még tenni akarás is párosult, valamint maximálisan elutasították a korrupció legkisebb formáját is.

Sose vertem nagy dobra, hogy miért megyek egy helyre és ki is vagyok valójában, de én amit akartam az életben azt mindig megcsináltam, ha kellet a föld alól kapartam elő a pénzt rá, de megcsináltam.

Mindig nagy volt a pofám és most is az, de én legalább már letettem valamit az asztalra.

Most már csak a gyerekeimmel és az ő jövőjükkel akarok foglalkozni és minden amit teszek az csakis az ő jövőjüket szolgálja majd. Egy fillért sem akarok például áramra kikölteni, ha egyszer van egy olyan lehetőség, hogy napelemet használjak. A vízért sem akarok fizetni ha egyszer megoldható minden a kútról és a túránk során olyan pofon egyszerű dolgokat tanultunk meg, ami eszünkbe sem jutott azelőtt, pedig az élet fontos részéről van szó.

Egyesek csak legyintenek amikor azt hallják, hogy környezetvédelem, vagy hatékony vízhasználat.

Ma már értem és elszomorít, hogy Magyarországon pl. nem azzal foglalkoznak országos szinten, hogy megtanítsák az embereket arra, hogy ne az ivóvízzel öntsék le a szart a vécében. 

Na mindegy eléggé eltértem a tárgytól, úgyhogy mára elég lesz tőlem ennyi.

Pusszantás mindenkinek...

Ez az a jelenség, amivel mindenki fog itt találkozni ha legalább 2 hetet eltölt Rómában.

a jelenség neve: Sciopero, vagyis Sóperó.

Várjuk a buszt amivel jöttünk errefelé és visszafelé szeretnénk menni, de nem jön.

Várunk még egy órácskát vagy kettőt, de semmi változás, majd odamegyünk egy buszsofőrhöz, hogy hátha tud valamit mondani, mikor jön a mi buszunk.

Valami történt a városban, vagy baleset volt és elterelés van?

Közli velünk, hogy minden normális és nyugodtan várjunk, hiszen minden a legnagyobb rendben van.

Oké megnyugszunk kicsikét, de még egy óra várakozás után egy másik sofőrhöz is odamegyünk aki ugyanígy megnyugtat minket.Közöljük vele, hogy 4 órája várunk és nem jön a busz, majd megkérdezi melyiket várjuk és közli, hogy Sóperó van.

Mi a franc az a sóperó? Elkezd kézzel-lábbal magyarázni és mondja, hogy ez a legnormálisabb dolog a világon és hogy ez itt így kell hogy működjön, de nem igazán értjük, hogy mi ez a sóperó.

Erre a kezébe adom a szótárat amit mindig magunknál hordunk és kikeresi belőle a sóperót, ami mellett az áll, hogy "sztrájk, munkabeszüntetés".

Püff neki... és ez itt tök normális...Kérdezzük, hogy mikor fog menni, de senki sem tud pontosat, de az biztos, hogy majd elindul és akkor majd tudunk menni tovább.

Mindenki az internetet bámulja ahová kiírják, hogy most bizony sóperó van, de csak bizonyos járatokon, a többi megy rendesen.

valahogy úgy működik az egész, hogy egy bizonyos részét bénítják meg a közlekedésnek a buszok és azt is csk egy fél napig általában.

Kérdezem, hogy miért sóperóznak a sofőrök és közlik, hogy nagyon sokat kell dolgozni és keveset keresnek.

Hát igen a régi jó öreg párosítás, de mégis kíváncsi vagyok, hogy mennyi az a sok munka, hát az bizony napi 6-8 óra is lehet, de nem a mennyiség a baj, hanem hogy sokszor ünnepnap és hétvégén is kell menni vezetni és azt pedig külön nem fizetik, csak szimpla fizetés és passz.

Na ezek után kíváncsi voltam, hogy mennyi a kevés és hát az 1200-1300 euró (360-400.000 ft) havonta.

Erre kisebb mosoly lehetett az arcomon, mert megkérdezték, hogy mi olyan vicces és közöltem, hogy ez ugyanígy van Budapesten is csak éppen fele vagy még ennyiért sem.

Mire közölték, hogy igen, de Magyarországon sokkal olcsóbb a tej és a mindenféle dolog amit itt meg lehet venni.

Erre elmondtam, hogy ez azért nem igaz, hiszen van ami itt is drágább és van ami sokkal olcsóbb, de a dolgok és élelmiszerek ugyanannyiba kerülnek itt is, mint otthon.

mondtam, hogy nálunk nincs sóperó, mire közölték, hogy igen hallották, hogy Magyarországon nem szabad sóperózni, mert ott diktatúra van, de náluk ez természetes, hiszen itt Olaszországban Demokrácia van.

Van ami jó és van ami nem a Demokráciában, de hát ez már csak egy ilyen dolog.

Majd közölték, hogy Olaszban mindig legyen nálad egy mobiltelefon internet csatlakozással és egy palack hideg víz, mert ezekre itt mindig szükség lehet. Ebben igazat adok nekik, hiszen a sóperókat csak a neten írják ki és hát a víz is fontos, már ami a napi 40-45 fokot illeti.

Nem tudom, hogy ki az a hülye aki írja a neten a hőfokokat, de a napi max. hőmérsékletet kiírják 35 fokra és már délelőtt árnyékban és a fiókba berakott hőmérőn 33 fok van és ez csak később rosszabb lesz.

Na mindegy a suliból is havonta általában kaptuk az értesítést, hogy majd ekkor meg ekkor sóperó lesz és nem tudják, hogy lesz-e tanítás. Volt olyan, hogy nem volt suli, volt olyan hogy suli volt csak tanítás nem és volt olyan hogy suli is volt meg tanítás is és mégis sóperó volt.

Kicsit olyan Forest Gump-os érzés néha fentről esett az eső és néha olyan volt mintha alulról esne...

Itt is megkérdeztem, hogy miért sóperóznak és a válasz ugyanaz volt, hogy kevés pénz-sok munka.

A sok munka napi 4 órát takar, hiszen itt egy tanár (maestra) általában váltásban dolgoznak 4-5 órát naponta szigorúan hétfőtől-péntekig, mivel aztán otthon doga javítás és felkészülés plusz egyéb dolog van, ami rájuk van bízva, ehhez pedig hozzájön a kevés fizu, ami a 1.400-1.600 eurót (420-500.000 ft) jelenti (hozzáteszem akikkel beszéltem, tehát nem a statisztikát vettem alapul).

Szóval ezt itt keveslik a tanárok és ezért még érdemes sóperózni.

Hozzáteszem, hogy nem igazán tudjuk, hogy a sok sóperózásnak egyáltalán van-e látszatja, vagyis elérnek-e vele valamit, de mindenesetre úgy látom, hogy mindig valamennyire foglalkoznak a problémák orvoslásával, bár nem teljesen, hiszen akkor nem lenne soha többet sóperó és az a rendszer végét jelentené szerintem.

A lakás és albérlet, tehát a lakhatási fizetésekről külön írok majd mivel ebben azért  bőven van változás a magyar viszonyokhoz képest, de ezt a részt nem akarnám elcsapni egy két mondatban, inkább kicsit belenézek a mélyébe is a dolgoknak, hiszen a lakásokban azért az egyéb szolgáltatások is sokat számíthatnak.

Viszlát legközelebb...

A közlekedésről egy kicsit más véleményem van és hát másfajtát szoktam meg otthon is, de a világ már csak ilyen. Más ország más emberek.

A vezetési szokásokról írhatnék itt, de ilyen itt nincs hacsak nem a folyamatos dudálásról lenne szó.

Dudálnak ha csak köszönnek egymásnak és akkor is ha csak egy kanyarba érnek, jelezvén hogy jövök, de amitől a falra mászom az az, hogy amikor a lámpa zöldre vált már egyből nyomják ha nem indul el a másik kocsi egy tizedmásodpercen belül, mert hát rohanás az van itt.

Csak azt nem tudják, hogy hová.

Mindenre azt mondják, hogy piano-piano (szép lassan, lassacskán), de ha közlekedésről van szó akkor előjön belőlük a csürhe szellem.

Csak ez a szó jut eszembe róluk, mert tömegben (ez már 2-3 embernél így van) csűrheként tudnak viselkedni és megszólnak ha te nem így viselkedsz.

Először is várod a buszt a buszmegállóban és elsétálsz a szemetesig, hogy kidobd a szemetet, mert hát ott a helye. Puff egyből lebuktál, hogy külföldi vagy, hiszen egy itteni simán ledobja maga elé a földre és szemetel ahol csak tud. Megnézik hogy csilli-villi legyen a ruha ami rajtuk van és a legújabb okostelefonjuk van nomeg mindenféle csillogó szarokkal teleaggatják magukat, mert hát a divat az itt elég fontos és közben térdig gázolnak a szemétben és panaszkodnak folyamatosan hogy mennyi a szemét meg mennyire nem takarítják össze.

Aztán jön a busz amire vártál és nem áll meg ha nem inted le, mert hát itt azt is kell, időben észrevenni a buszt és jelezni neki, hogy álljon meg.

Aztán ha megáll akkor ott szállsz fel és le ahol kinyílik az ajtó (bár fel van festve a buszon, hogy hol kell le- és felszállni). Szóval figyelem kell ide bőven.

Aztán amikor mész a buszon akkor kapaszkodni ám de rendesen, mert egyrészt nyomják, mint a meszes és hát nem a jó vezetési stílusról híres még mindig az olasz nemzet, másrészt pedig össze- vissza fékeznek még akkor is amikor nem kell.

Az összes újabb típusú busz automata sebváltós, mert úgy könnyebb a vezetés, viszont így a fékezés különösen lejtőn az eléggé hullámvasútasra sikerül nekik, úgyhogy hosszabb útnál a gyomrod legyen a helyén, mert könnyen rosszul lehetsz.

Aztán le szeretnél szállni és itt is figyelem kell, mert nem mindig áll meg a sofőr a megállónál, köszönhető ez annak, hogy mindig telefonálnak vezetés közben és hiába jeleztél és még csengő, vagy haranghangot is ad a jelzés, akkor sem állnak meg.

Ilyenkor üvölteni kell neki (mert hát szerencsétlen éppen telefonál), hogy  "FERMATA", vagy csak egyszerűen "SCUSA", de aztán teli torokból ám, mert simán továbbmennek.

Ha megáll a megállóban rendesen, akkor jönnek a felszállni akaró emberek, na itt már aztán szembesülünk a csűrhe effektussal.

Nem nagyon érdekli őket, hogy le akar szállni valaki és simán lesöpörnek, mert hát az életük múlik azon, hogy felszállnak-e a buszra, vagy sem.

Ha gyerekkel vagy akkor pedig duplán kell figyelni, mert ilyenkor az itteniek csak fejmagasságban látnak és érzékelnek mindent (különösen a nyugdíjas korúak), aztán simán letapossák, vagy fejbeverik a táskájukkal a gyereket és elintézik egy boccsal és mennek tovább, mint aki jól végezte dolgát.

Szóval veszélyes egy szakma Rómában busszal közlekedni, sokkal jobban oda kell figyelni, mint Budapesten. Nem beszélve az állandó várakozásról ami a buszokat illeti.Ha nem figyelsz oda akkor a fél napodat is azzal töltöd el, hogy várod a buszt, mert itt nem jönnek olyan gyakran, mint Budapesten és amikor közlekednek akkor sem mindig jön megbízhatóan.

Ó bocsánat az ellenőrzésekről még nem is írtam. Szóval jön a busz és felszállsz rá ahol ellenőr van. Először megijedtünk mi is mikor találkoztunk ellenőrrel, de tök kúlturáltan nyitva tartják az ajtót és nem indul el a busz addig amíg le akarsz szállni.

Egyébként nem gyakori az ellenőrök itt Rómában inkább a belvárosban gyakoriak, de aki meg ott busszal akar menni és nem inkább gyalog bámészkodni - mert azért lássuk be, hogy itt van mit nézni, ami az antik régiségeket illeti - az tök hülye szerintem.

A világ egyik legnagyobb látványosságairól híres városában busszal menni turistaként luxus szerintem, hiszen itt minden kis utcasarkon találni többezer éves látnivalókat.

Legközelebb egy igen fontos dologról fogok írni a sciopero-ról (ejtsd:SÓPERÓ), gyakorlatilag sztrájk, vagy munkabeszüntetés.

Gyakorlatilag ez a kis irományom most a magyarságról és némi magyar helyzetről szólna, de lehet hogy néha el fogok kalandozni a témától és ezért előre is elnézést kérek.

Itt Rómában nem kizárható tényező, már ami a mennyiséget illeti a román nemzetiség.

Ők ha megyünk a buszon akkor néha megkérdezik, hogy magyarok vagyunk-e, egyébként mindenki más mindennek néz minket, csak nem magyarnak.

Az a nemzet és ország, hogy Magyar még véletlenül sem jut eszükbe. Voltunk mimár németek és lengyelek, de még ukránok is, csak magyarok nem voltunk soha, az valahogy nem jut az eszébe az embernek.

A legviccesebb az volt, amikor egy magyar hölggyel találkoztunk itt Rómában, aki rendőrként dolgozik itt és nem volt tisztában azzal, hogy vajon Magyarország már belépett az Unióba, avagy sem. Azért biztos ami biztos elkérte az útlevelünket és kérte a központot, hogy segítsenek, vajon elég-e nekünk a személyi igazolvány itt (na ez azért elég gáz volt).

Azért büszkén megjegyezte, hogy a diplomáját Budapesten szerezte (remélem nem pénzért).

Aztán itt a sok román, akik közül nem is kevésnek van magyar személyije is, bár nem használják és amikor lehet le is tagadják, hogy van nekik, már ami a hivatalos utat illeti. Nekünk azért elmondják, hogy van az is, csak otthon hagyták, mert minek az nekik itt, eljön majd az idő amikor nyugdíjért kell folyamodni, na majd akkor jól jön a magyar személyi.

Addig viszont inkább jobb csendben maradni, mert hát a románok rengetegen vannak és hát nem igazán szeretik, ha valaki Magyar.

Itt általában a románok azt szokták mondani (ami olyan mint valami szájról-szájra terjedő szólás-mondás), hogy " a magyarokkal vigyázni kell, mert mindig csak a bajt hozzák ránk".

Minden olasz amikor megtudja, hogy Magyarok vagyunk egyből rávágja, hogy "Budapest bella", vagyis hogy Budapest szép és passz ennyi amit az országról tudnak, azaz hogy volt egy olasz aki már ismerte Pécs városát (hallomásból), mivel ott lakott egy ismerőse a Pista. Na bumm...ez aztán az országimázs.

eleinte még megkérdeztem őket, hogy esetleg Tokajról hallottak-e már, de fogalmuk sincs a borról, mármint hogy van olasz boron kívűl másfajta iható nedű, viszont meglepő volt, hogy vallásos körökben amikor kiejtettem azt a szót, hogy Sárospatak, akkor elég sokan tudták, hogy az bizony "Santa Elisabetta" városa, de többre  nemigen futotta a memóriából.

Amikor minket faggatnak Olaszországról, akkor elkezdjük sorolni a helyeket ahol már jártunk és csak ámulnak, hogy mennyi mindent tudunk az országukról, hát még amikor elmondjuk, hogy biciklivel tettük meg a km-eket.

Na azt már nem szokták elhinni, csak amikor a fotókat mutatjuk meg nekik.

Első napok egyikén még elmentünk a San Stefano Casa-ba (Szent István ház), ami egy panziószerű magyar szálláshely, mivel gondoltam, hogy ott talán segítenek útbaigazodni, vagy valami ismerettséget találni. Régebben itt volt igazgató Ruppert József is, aki az ének-zene tanárom volt a gimiben.

De sajnos itt kellett előszőr megtapasztalnom, hogy Rómában a Magyaroktól sokat nem várhatsz (már ami a hasznos segítséget illeti), hiszen a portánál tudatosodott bennünk, hogy a portás hölgyet jobban érdekelte a sonkás szendvicse, mint az hogy hozzánk szóljon.

Ezt most nem azért írom, mert a magyarok le lennének maradva, hanem a saját tapasztalatom szerint 10-szer jobban érdekeljük az olaszokat érdekességként, mint a magyarokat egyáltalán bármennyire is.

Mindenki belefásult a saját kis világába itt is (mondjuk nem annyira durván, mint otthon), adózás és munkavállalás, vagy éppen annak keresése, no meg persze az apró-cseprő napi gondok.

De térjünk vissza a nagy Magyar marketingre. A valóság az, hogy itt nem nagyon tudják, hogy hol van Magyarország.

Azt persze tudják, hogy van egy ilyen ország, de hogy pontosan hol is az azért nem olyan perfetto.

No meg tudják, hogy van egy Budapestünk, de azt már nem hogy az a főváros, vagy csak éppen sejtik, hogy az a fő a városok között.

És elég is ennyi egy olasznak, mert még rájönnének, hogy van Balaton és tokaj.

Szóval passz ennyit tudnak rólunk, no meg azt hogy mostanában akik errefelé laktak (mármint magyarhonban) azok ha tehették már otthagyták azt az országot, szóval a helyi olasz lakosságunk is szerintük (mondjuk szerintem is) eléggé megcsappant az utóbbi időben.

A románok még emlegetik a nagy magyar munkát ami 10-15 évvel ezelőtt volt és mondják, hogy milyen jól lehetett ott keresni.Példaként mindig a kecskeméti nagytemplom felújítását emlegetik, mivel ott elmondásuk szerint nem is igazán volt magyar, csak román, valamint Berettyóújfalut szokták még mondani, mivel az meg közel van a határhoz és ott akkoriban sok meló volt.

Sokan ingáztak évekig románniából, Berettyóújfalura.

Sok Magyarral itt nem igazán lehet találkozni, már ami az itt élőkre vonatkozik, mert hát azért túristából jut ide is elég sok, bár nem igazán a fiatalabb nemzedék jön turistának főleg, hanem inkább nyugdíjasok csoporttal.

Ezen gondolom nem igazán kell meglepődni.

3-4 olyan emberrel találkoztam itt aki Magyar és itt él Rómában, no persze nem azért, mert ennyire kevesen lennénk itt, hanem a magyarok valahogy nem igazán keresik egymás társaságát, csak akkor ha segítség kell, de egyébként nem jellemző, hogy összejárnának.

Ez persze lehet hogy nem így van, de nekem ezek jelenleg a tapasztalataim innen.

Örülök, hogy ilyen módon és ilyen körülmények közé kerültem, mert így legalább nem csak a felszínről súrolom a megismerés határait, ami az országot illeti, hanem mélyebben bele tudok látni az emberek gondolkodásába és érzéseibe.

Ezt azért valljuk be őszintén nem lehet egy kéthetes turistajárattal érkező és hotelben lakó embernek megvalósítani, mondjuk nem is ezért jönnek.

De én meg akartam ismerni ezeket a helyeket és embereket, megtanulni a nyelvüket és a gyerekeknek is minnél többet átadni, hogy később a saját életükben fel tudják maradéktalanul használni.

Nekem nem elég csak bemenni egy templomba és klattyintani párszor a fotómasinával, vagy éppen a Lánchidas és parlamentes Budapestet lekapni párszor, persze az is lehet szép, de én meg akarom ismerni az embereket és a kúltúrájukat mélyen és kiszedni belőle mindazt ami nekünk hasznos lehet és legfőképpen tanulni és okulni mindenből amiből csak lehet.

Szóval röviden összefoglalva az olaszok tudják, hogy létezik egy ország ami a közelükben van és úgy hívják, hogy Magyarország. Meg van benne egy Budapest, ami szép és vége. Nagyjából ennyi, de azért vannak kivételek is, de a 99%-ra igaz ez.

Remélem sikerül majd megvalósítani...