Egy furcsa jelenségről írok most amiről már nagyon régen szerettem volna, de valahogy mindig halogattam.
Én jelenségnek vélem bár lehet, hogy ez egyszerűen csak így van, de nekem ez még mindig furcsa.
Amikor Rómába értünk akkor úgy gondoltam, hogy papoktól és apácáktól hemzsegő városban nem lesz nehéz (ha máshogyan nem hát angolul) segítséget kérni, de nem így lett.
Az első dolog amire emlékszem és szerintem még elég sokáig bevésődött az agyamba, amikor útbaigazítást kértem két apácától. Felpakolva két gyerekkel és biciklivel meg bazi nagy pakkokkal megállítottam két apácát, hogy útbaigazítást kérjek tőlük, merre van a magyar ház, a Casa di San Stefano.
Akkoriban még nem beszéltem olaszul, úgyhogy angolul próbálkoztam és mivel az apácák is angolul beszéltek egymás között, ezért gondoltam könnyű dolgom lesz.
Ekkor elég megdöbbentő dolog történt, mivel feltették az újjukat és elutasítóan mutatva közölték velem , hogy ne is próbálkozzak mert nem segítenek semmiben sem, majd sietve odébbálltak.
Most már elég egyértelműnek látom itt a helyzetet, hiszen ebben a városban a Vatikánállamot is beleértve ne várj segítséget paptól, vagy apácától semmilyen formában sem.
Természetesen tisztelet a kivételnek hozzá kell tenni minden itt leírt szóhoz.
Rengeteget csalódtam eleinte itt az egyházi beosztású emberekben, de most már nem is próbálkozom azzal, hogy akár útbaigazítást kérjek valakitől akin csuha, vagy éppen fityula van.
Igazuk van abból a szempontból, hogy itt rengeteg caritas működik és ezt kihasználva minden segítség adott ahhoz hogy az ember boldoguljon és ez így is van. Viszont amikor az ember azt sem tudja, hogy itt ilyenek működnek egyáltalán, hogy hol találhatóak az meg egy másik talány volt a számunkra.
A rendszert azok az emberek működtetik akik csupa szívből vannak és látják, hogy szükséget szenvedsz, de sajnos akiknek ezt észre kellene venni, akiknek ez úgymond a hivatásuk lenne (persze csak szerintem) a papok és apácák azok itt alul maradnak.
De nemcsak itt hanem minden egyházi téren alul maradnak a civilek segítőkészségével szemben.Kicsit olyan mintha itt valamitől félnének a papok.
Bezárkóznak a parókiára és várják, hogy majd oda jön a szentlélek és osztja áldását, hogy mennyire baromi sokat tettek ma is.
Egy alkalommal sokan mondták, hogy próbálkozzak Don Luciano-nál segítséget kérni és csöngessek be a parókiára hozzá. Mivel ismertem és tudtam, hogy tényleg tud segíteni nekem, ezért akkor még bátran mentem hozzá és becsengettem. A kaputelefonba azonban közölte velem, hogy majd csütörtökön lesz nyitva a caritas és jöjjek vissza akkor.
Mivel egy olyan dologról volt szó amivel nem igazán tudtunk csütörtökig várni, ezért letettem erről.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy paptól segítséget kértem.
Eszembe jut mindig és most is eszemben van az a történet, ami velem esett meg még 2008-ban.
Akkoriban adóságbehajtó céget vezettem és eléggé elhíresültem Magyarországon akkoriban.
Így munka közben elvetődtem többek között Pécsre is ahol összefutottam egy volt Kecskeméti osztálytársammal akivel már 16 éve nem láttuk egymást.
Én pont éhes voltam és kerestem egy helyet ahol jól főznek ő pedig pont ebédelni ment egy közeli helyre, ezért gondoltam, hogy ha már így hozta a sors akkor eszem ott ahol ő és közben beszélgetünk egy kicsit.
Sajnos hideg zuhanyként ért a válasza, hogy nem szívesen ül le velem egy asztalhoz nyilvános helyen, mert hát ő már egy híres bíró lett időközben Pécsen és mivel látott a tévében és olvasta az újságban, hogy milyen undorító munkám (adósságbehajtás meg minden) van ezért inkább tartsunk távolságot, mert ő nem szeret ilyen fajta emberekkel találkozni.
Akkor még meglepődtem ezen, de azért nem vettem a szívemre, hogy így váltunk el.
Na bumm eggyel kevesebb jótét lélek akit ismerek ezután. A munkáját azért remélem pártatlanul végzi ezután is, mint bíró, mert ha nem akkor szerintem nyugodtan kidobhatja ő is a diplomáját a kukába, ahogy a szülei is feleslegesen fektettek fáradtságos munkát abba, hogy a fiúk majd egyszer jó ember lesz.
Én is mindig mondom Beninek, hogy nem nagy embernek kell lenni, hanem jó embernek és a legnehezebb dolog a világon az az, hogy észrevegyük ha szó nélkül és kérés nélkül segíteni kellene valakinek.
Nekünk még tanították az iskolában, hogy ha egy idős öreg embert látunk a zebránál ácsorogni, akkor segítsünk átkelni neki, mert lehet, hogy egyedül fél átmenni az úttesten, vaygy talán nem is tud.
Kíváncsi vagyok, hogy mostanság egyáltalán mondanak-e ilyesmiket az iskolában a gyerekeknek a tanítók? Vagy már ennyire nincs időnk foglalkozni a gyerekekkel és ezzel a témával? Ennyire huszadrangú lett?
Errefelé ellepték a caritasokat a románok és tényleg ritka az aki igazán rászoruló közűlük.
Kötekednek és kinézik egymás szájából a kaját kéregetnek és követelőznek elég bunkón, és hát a modorukon is van mit csiszolni, hogy finoman fogalmazzak.
Ebben a világban nem is csodálkozom, hogy megkeményedik a szíve annak aki ilyen helyen dolgozik és ezekkel az emberekkel találkozik nap mint nap.
De mindig példaértékű az amit ezen aképen látható hölgy tesz és ahogy viselkedik.
A neve Marcella és Miami-ból (USA) jött, hogy itt szolgáljon és a szegényekkel foglalkozzon.
Fantasztikus ahogy mindig mosolyog és örömmel osztja akis csomagocskákat amik rá vannak bízva.
Nem egyszer láttam, ahogy az olasz akcentusa miatt elég bunkó módon kifigurázzák a beszédét és kicsúfolják a románok. Gyakorlatilag megalázzák nap mint nap, de ő ugyanolyan lelkesedéssel megy és viszi a csomagokat a kis lábán, pedig már elmúlt szerintem legalábbis 60 éves, de még több is.
Ez az önzetlenség és türelem ad nekem is erőt sokszor.
Amikor beszélgettem vele egy kicsit, egyszer elmondta, hogy szerinte, ha már csak egy embernek csillapítja az éhségét egy nap, akkor már volt értelme aznap felkelni és dolgozni, vinni a csomagokat.
Közben pedig az a sok rossz amit ilyenkor kap az lepereg róla.
Fantasztikus nyugalom és béke árad belőle, ugyanakkor hihetetlen erő és akarat is.
Ő például a kivétel.
Írhatnék még sokáig arról a sok emberről akik pedig a családjuk mellől felállva civilként végzik ezt a munkát ingyen csak hogy segítsenek másoknak, de akkor aztán tényleg sokáig írnék.
Szóval rengeteg ember dolgozik azon, hogy az élet egyszerűbb legyen itt, de csak azt szerettem volna leírni (remélem sikerült), hogy akiktől elvárnám a példa mutatást, a papoktól és apácáktól, azokkal itt sajnos csak elenyésző számban lehet találkozni, de hála a jó istennek, hogy a civilek sokkal komolyabban veszik a vallást és a segítség adást.
