Egészen kicsi voltam, meg nem tudnám mondani mikor kezdett el érdekelni a fényképek készítése.
Először kíváncsi voltam, hogy hogyan készül, aztán hogyan kerül papírra és így tovább...
Talán 3-4 éves lehettem - anyám szerint - amikor csak ültem a fotelben és a családi albumban lévő képeket nézegettem több napon keresztül.
Anyu elmondta hogy eleinte elkezdte mondogatni, hogy kik vannak a képeken a régieknél, dédi, papó, nagyi etc., de látta hogy nem az érdekel engem hogy ki van a képen hanem maga a kép.
Lebiblincselt rabul ejtett még azok a szarok is amik cmeha (szmena) géppel készült fekete-fehér, amolyan "állj oda és mosolyogj" borzadályok voltak.
Patakon a műv.házban aztán elindult egy fotószakkör és nekem menni kellett, de ekkor már anyám is segített ebben.
Mindig kereste a lehetőséget, hogy segítsen, bár nem értette, hogy mi érdekel ebben az állítólagos művészi világban. Hogyan is érthette volna, hiszen én sem tudtam, csak mentem mindenhova ahol fotó volt és már a világot is keretben láttam. Lehettem ekkor már úgy 10 éves.
Magas ívben tojtam ekkor már mindenféle tudományos halandzsára (zársebesség, exponálás, stb...) engem már csak az érdekelt, hogy én a saját kezemmel a vegyszerben mikor fogok egy olyan papírt, amin megjelenik az első fotó.
Tisztán emlékszem arra, hogy mi volt az első fotón amit előhívtam és arra is hogy valami olyan felhőtlen boldogság és büszkeség öntött el, ami soha nem ismétlődött meg azóta sem olyan erővel még egyszer. Nem is lehet hiszen első fotó ugyebár csak egyszer van az életben.
Anyám látta ezt és most már készakarva is direkt kereste a lehetőséget, hogy hogyan lehetek majd egyszer fényképész.
Folyamatosan fotóztam valamit és összeraktam egy kis tákolmány előhívó labort (azért ez erős túlzás, de tök mindegy) otthon.
Így telt el a gyerekkorom Patakon ált.isk. stb...aztán jött a gimi. Minden érdekelt, magazinokban kerestem a reklámfotókat és onnan próbáltam ellesni egy- két pózt, persze modellem és még fényképezőgépem sem volt, hogy normális profi fotót csináljak.
Aztán persze csupasz csajok miegymás, de ezt most hagyjuk, mert még elpirulok...hihi...
Eljött a gimi és utána Anyu elintézte, hogy bizony híres rokonaimnál fogok én majd Pesten fényképezést tanulni és mindent megtett azért, hogy ez valóra is váljon.
Keresztanyám vett fel tanulónak, hogy a gyakorlati tapasztalatokat ott szerezzem meg a suli mellett.
Egy feltétele volt csupán, hogy a nyarat töltsem ott, hogy jobban megismerjen és egy kicsit előre is felmérje tapasztalataimat.
Beiratkoztam a Práter utcai suliba és két hónapig keresztanyunál (akit istenítettem, mint fényképészt és mint embert is) voltam. Minden nap kaptam egy gépet és fekete-fehér fotókat kellett készítenem egy adott témáról, majd este lelaborálni, aztán másnap reggel, vagy másnap délután megnézte a képeket széttépte és leócsárolta a fotókat, hogy milyen szarok.
Tényleg szarok voltak, néha talán volt 1-2 jó, de az meg ugye a "vak tyúk is talál szemet" esete volt szerinte.
Soha nem mondta el hogy mi a baj vele, vagy ha próbálta is akkorra már nem is érdekelt hiszen azért bennem eléggé mély sebet ejtett ha széttépték a képeket előttem.
18 voltam, de hát eléggé gyerek még és hát valljuk meg igazán nem igazán ismertem ki magam a nagyvárosi forgatagban akkor még és - mivel anyámtól nem ezt láttam - a kétszínűséget és hamisságot sem ismertem még mélyrehatóan.
Elkezdődött az iskolaév, vagyis eljött a tanévnyitó napja és én már előző nap előkészítettem az ünneplő ruhámat és megnéztem hogy hogyan is kell Csillaghegyről eljutni a VIII. ker Práter utcába a sulihoz.
Anyám kivett egy albit nekem hogy ne keresztanyáméknál legyek, hiszen ő a főnököm lesz, vagy volt már ekkor és hát "közös lónak túrós a háta".
Vártam Anyut, hogy feljön apámmal és együtt megyünk a tanévnyitóra, olyan izgatott voltam hogy arra még mai napig emlékszem.
Keresztanyám mielőtt Anyámék megérkeztek volna félrehívott és elmondta, hogy összeült a családi tanács náluk és keresztapámra hívatkozva, nomeg az elmúlt 2 hónap együtt töltött időre, úgy határoztak, hogy mégsem biztosít nekem gyakorlati helyet és nem leszek tanuló nála sem most sem később.
Szavai mai napig szó szerint belémvésődtek, akkor:" nem látom a fényképészet iránt való érdeklődésedet".
Pont, üresség, megsemmisültem akkor...
Megérkeztek anyámék kicsit később a tervezettnél, de ők már mindent tudtak és pont azért késtek, mert beirattak Miskolcra a másik suliba és lefizettek egy fényképészt hogy ukmukkfukk vegyen fel tanulónak, hiszen akkor gyakorlati hely nélkül nem lehetett menni fotóssuliba. Orvosi vizsgálatot újracsinálni és visszaköltözni, nomeg szerencsétlen Anyámnak a pénzét valahogy visszaszerezni, mivel a kaució az albira már ki volt fizetve.
Maca néni keresztanyám anyja, a család fényképész feje akkor a következőket, mondta:"Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni azért hogy elvégezd az iskolát, de nem azért leszel fényképész, mert az akarsz lenni, hanem hogy megmutasd nekünk, hogy akkor sincs igazunk."
Igaza volt ekkor és még sem.
A fényképészet számomra egy rossz, gonosz és hazug világot jelentett és tényleg csak azért végeztem el a sulit, hogy megmutassam nincs igazuk.
Most 41 éves fejjel viszont már tudom, hogy nem a szakma, vagy a fotós lét mivolta volt számomra a hazug és undorító, hanem ők maguk, azok az emberek akik önös érdekből, vagy csak egyszerűen lustaságból átgázolnak más ember érzésein, álmain.
Csak szánni tudom ezeket az embereket ma már, gyűlölni nem, hiszen ők a legbutább emberei a társadalomnak, legyen szó akár fényképészetről, akár másról.
Lehet hogy fantasztikusan jó fényképészek és kurva jó minőséget produkálnak, de képesek akár 5 perc alatt annyi rosszat tenni másokkal, pusztán - mert ezt így szokták mondani - üzleti érdekből, hogy a jó és a szép már észre sem vehető.
Aztán teltek- múltak az évek és fotózgattam csak úgy szórakozásból, de a fő az volt hogy pénzt keressek, akár mint parkolóőr, vagy vállalkozó.
Mindenütt tanultam valamit, aztán felfejlődött időközben a digitális technika, a papír alapú forma meg megszünőnek látszott és valahogy mindig úgy éreztem magam, hogy lejárt lemez vagyok.
Valami mindig mocorgott bennem, de akkor ott 18 évesen elvesztettem valamit, vagy legalább is ezt hittem sokáig.
Elkezdtem szervezni egy fotószakkört, mert hátha érdekel valakit, hogy hogyan kell fotózni, de azt hittem hogy többen fognak majd jelentkezni, de sajnos már a havi 5000ft is sok volt egyeseknek, ezért gondoltam amit lehet ingyenesen csinálok majd, mondjuk itt a neten.
Aztán elindultunk ide Rómába és az úton fotóztam eleinte csak dokumentálni kezdtem az egészet, aztán meg nem tudnám mondani mikor, de rátaláltam az úton arra amit akkor régen elvesztettem.
Nem tudom még ma sem miaz amit akkor elvesztettem, de azt tudom hogy ma itt ülve és a billentyűket nyomkodva leírhatom, hogy megtaláltam.
Imádok fotózni és ismét keresem a szépet és a jót, hogy megmutassam az embereknek azt, ami mellett esetleg elmennének.
Nem vagyok jó fényképész most sem és talán sosem leszek az, de próbálom megmutatni a magam módján, hogy igenis szép ez a sárgolyó amire lepottyantott a gólya és jó érzés Magyarnak lenni.
Nos nekem ez jutott eszembe erről a kuka mellé kidobott pár darab fekete-fehér fotóról, vagy mondjuk én így lettem fotós és pont...
